Elteltek már évek, s én a pokolban kárhozok Hisz szívemben még mindig egy fiúra gondolok... Várom, várom a halálban is szüntelen Hisz érte lüktet szívemben a végtelen... Egy emberre vágyok, aki boldogan éli életét, Hisz megtalálta a Lányt, a Szerelmet, az élete értelmét... Boldog volt a lánnyal, kiért zakatolt a szíve Kivel édes-álom volt minden éjjele... Én nem változtam, én fiatal maradtam Hisz a Pokol tüzében boldogságáért kárhoztam... De Ő öreg lett, láttam minden napját, Szenvedtem, csak hogy valóra váltsam minden álmát... Vigyáztam Rá, s minden percben vele voltam, Hogy boldog élete legyen, hát meghaltam... S most ott ül Ő egy messzi, csendes parkban, A fák között, egy padon , a hűs árnyékban... Csendben nyugszik, ősz haját simogatja a szél, Az unokái ülnek körülötte, s Ő vígan mesél... Az álmairól, az életéről,mendenről mit tett Hogy hogyan vált felnőtté, hogyan öregedett meg... De ekkor hirtelen elhallgat, elcsuklik hangja, Hisz leül uokái közé egy apró, fekete macska. Olyan tüzet lát a macska szemében Mint amit régen látott egy lány tekintetében... Vagy talán csak álmodott arról a lányról, Ki csodálta Őt csendben, a messzi távolból... Talán csak egy álom volt...talán nem... De azt a messzi fiút én már nem feledem... (...NEM FELEDEM EL SOHA... legyen a vég bármilyen mostoha...)