|
|
Hollywood az elmúlt években rákapott a képregények adaptálására, de azért időről-időre feltűnik egy megfilmesített regény bestseller is a vásznon. Legutóbb az Egy gésa emlékirataival próbáltak biztosnak tűnő díjakat és vagyonokat besöpörni (igen mérsékelt sikerrel), most A Da Vinci-kód került sorra. Dan Brown minden karácsonyi könyvszezonra jelentkezik egy kellően vastag és tudományosnak tűnő könyvvel, de eddig a katolikus egyház alapvetéseit megkérdőjelező ponyvája váltotta ki messze a legnagyobb visszhangot. A Jézus Krisztus és Mária Magdolna közös gyerekének kétezer éves titkát ezer éve őrző templomos lovagrend története mögé rejtett egyszerű kalandregény kétségtelenül magával ragadóra sikeredett, az egyház ellenkezése pedig olyan ingyen reklámot biztosított számára, amely milliókhoz juttatta el. Annak vizsgálata már önmagában érdekes lenne, hogy miért érezte úgy jó néhány magas rangú pap, hogy komolyan kell vennie a könyvben leírtakat (és még inkább: a könyvet magát), és reagálnia kell – a regény mindenesetre kissé olyannak hatott, mint Umberto Eco Foucoult-ingájának leegyszerűsített és popularizált változata.
Éppen ez a leegyszerűsítés és Brown pongyola stílusa tette alkalmassá a könyvet a megfilmesítésre. Az egy nap alatt játszódó történet, az egysíkú karakterek, a cselekményközpontúság mind egy pörgős kalandfilmért kiáltanak. Mi az oka annak, hogy mégsem egy újabb Indiana Jones-t, vagy legalább egy Nemzet aranyát látunk? Az alapszituációk nem sokban különböznek, az intellektuális hátterű, rejtvények megoldásával előrejutó kincsvadász figurája köré épül mindhárom film, csak éppen jelen esetben a filmkészítők nem tudtak szabadulni az eredeti mű (képzelt) súlyától. Ron Howard rendező (Egy csodálatos elme stb.) hiába beszéli jobban a filmnyelvet, mint Dan Brown az irodalmit, két pad között a földre esik: filmje kalandfilmnek túl komolykodó és merev, ahhoz viszont nincs benne mögöttes és hangulat, hogy misztikus thrillerként megállja a helyét. Mozija csak úgy csinál, mintha lenne tétje, és bár ez néhol előnyére válik (pl. a könyv befejezése igencsak hiteltelen volt az évezredes, világméretű összeesküvésből kisétáló főhőssel, aki mintha csak a játszótérről menne haza – itt legalább nincs ilyen érzésünk), leginkább az akciójeleneteknél érezzük hátulütőjét. A vágy, hogy mindent belepakoljanak a filmbe, ami a könyvben benne volt, csúnyán visszaüt: a folyamatos pörgésből gyakran kapkodás lesz, a karakterek motiváció nem tiszták, az üldözések és általában a mozgalmas részek összecsapottak, sokkal rövidebbek, mint lenniük kéne - mire magukkal ragadnának, már végük is. Az üzenet egyértelmű: itt nem az akció számít, hanem a több ezeréves kultúra sekélyesen bemutatott mítosza, egy olyan történelmi távlat, amellyel a mai Amerika nem rendelkezik. Hollywood megint túl komolyan vette magát. Volt a kezében egy jó kalandfilmes alap, amit nem mert lecsupaszítva filmre vinni.
Igazságtalanok lennének a filmmel szemben, ha legalább pár szót nem írnánk arról, hogy profin össze van rakva, két és fél órán keresztül leköt, még néhány érdekes vizuális effektust is kapunk benne és összességében jobb, mint a regény. Az persze örökre kérdés marad, hogy ha az egyház nem támadja oly hevesen Brownt, akkor ki lenne kíváncsi erre az egészre. Az mindenesetre valószínűsíthető, hogy másik filmmel nyitották volna meg a Cannes-i Filmfesztivált | |